Pár napja Ipolyság utcáin sétálva, két tizenéves lány keresztezte az utamat. Az egyik éppen telefonált, mellém érve a következő mondatokat csíptem el. „ No, szia, Áno, ideme jesť. Aztán potom megyünk fel hozzád. Čau.” Majd továbbhaladva ugyanilyen zagyva nyelven folytatták egymás közt a beszélgetést. Ahogy mondani szokták, megállt bennem az ütő. Ilyen van? Már tényleg itt tartunk?
Hazaérve kíváncsi voltam az ismerőseim reakcióira, Facebook bejegyzésben megosztottam ezt a szösszenetet. A hozzászólások különbözőek voltak. Az egyik viszont nagyon elgondolkodtató. Idézem. „..ezt hívják asszimilációnak, tesó, itt láthatod, hogy a multikulti működhet. Ha mindkét ország nyelvét, szokásait akceptálod.”
Dagadó keblekkel irány a szlovák iskola
Lám, van aki így próbálja magyarázni a bizonyítványát és elfogadja ezt, együtt él vele. Én nem így látom. Elkeserítőnek tartom azt, hogy bár az utolsó népszámlálási adatok szerint kisvárosom még mindig magyar többséggel bír, az iskolákat látogató diákok létszáma nem ezt az állapotot tükrözi. Volt gyerekkori barátaim, osztálytársaim dagadó mellkassal, kézen fogva kísérik gyermekeiket a szlovák oktatású intézményekbe. Mind abban a hiszemben, hogy milyen jót tesznek a gyerekeikkel.
Sem nekik sem a magyar közösségünknek ez nem használ. Sokszor sok helyen leírták már. Csak az anyanyelvi oktatás adhat minőségi tudást. Másrészről minden magyar felelős minden magyarért. Kisiskoláink így is létszámhiánnyal küzdenek. Ha minden gyermek az anyanyelvének megfelelő oktatást választaná, az intézményeinkre nehezedő nyomás enyhülne.
Identitásválság, megfelelési kényszer
Ahol két vagy többnyelvű emberek élnek, elkerülhetetlen, hogy ne vegyenek át egymástól ragadványszavakat. Viszont az anyaország határain túl elő magyarok közül a felvidéki az, aki a legkevésbé becsüli szüleink nyelvét. Szlovák kifejezésekkel teletűzdelt keverék nyelv lett a miénk.
Identitás válság dúl köreinkben, megfelelési kényszer béklyója. Mindig másnak akarunk megfelelni, nem megbántani, tiszteletben tartva nemzeti érzéseit. Tesszük ezt úgy, hogy közben feladjuk önmagunkat, nyelvünket és mindazt, ami minket magyarrá tesz. A kulturális programok, koncertek, táncházak, kézműves foglalkozások arra hivatottak, hogy megerősítsenek bennünket magyarságunkban. Pedig ha valaki nem kapja meg azokat az alapokat, melyet csak iskolai közeg tud biztosítani, később nem ezeknek köszönhetően fog identitásában erősödni.
Majd én mesélek nektek
Vallom, hogy minden az iskolában kezdődik el. A tanárok, szülők felelőssége, hogy milyen utat jelölnek ki nebulóik számára.
Mindig jó szívvel gondolok vissza a zselízi általános iskolában tanított Török Jenő magyar-történelem szakos tanáromra. Talán ő volt az, aki a 80-as évek derekán elvetette bennünk a magyar érzelem magjait. Történelemkönyvét becsukva így szólt hozzánk. „Ez tele van hazugsággal. Majd én mesélek nektek”. Neki köszönhetem, hogy rájöttem, sokak érve, hogy érvényesülésünk egyetlen záloga a szlovák nyelv tökéletes elsajátítása. Ha itt élünk, segít a mindennapokban. De ez nem minden. Inkább beszéljünk egyet, de tökéletesen, mint kettőt sehogy.
Dian CsabaKörkép.sk
Forrás:magyarellenesseg.com
Tovább a cikkre »
